Őszinte leszek, egy kicsit nyűgös vagyok. Nem tudom, hogy az időjárás teszi, vagy a sors különös összejátszása az egész, de nehezen megy még mindig az elalvás. Voltak ennek már előzőleg is jelei, de valójában mostanra csúcsosodott ki a történet. Az a baj, hogy amikor Anya le akar tenni a kiságyamba, hogy nyugodtan aludhassak, rám tör valami furcsa félelem, és görcsösen kapaszkodom Anya pulcsijába, pólójába. Szegény pedig megijed, nem mer elengedni, pedig lenne itthon tennivalója - és nemcsak velem. Nem akarom őt feleslegesen terhelni, de akkor érzem magam biztonságban, ha a közelemben van. Akkor remekül tudok aludni - a mellkasán, az ölében, a karjaiban. Jujj, az nagyon jó! Amikor belefúrom az arcomat a ruhájába, mennyei boldogságot érzek. Ő pedig nagyon büszke rám, és félt mindentől. Azt hiszem, kijelenthetem: "Anya, én így szeretlek!"

Ott hagytam abba múlt héten, hogy vendégeket vártunk, méghozzá Anya egyik barátnőjét és a férjét. Őket már ismerem, hiszen a szeptemberi esküvőjükön én is ott voltam - igaz, Anya hasában. Volt nagy ramazuri, és emlékszem, mindenki Őt féltette, nehogy nekem bajom essen. De miért is esne? Anya stramm csaj, én is az vagyok, minden rendben volt. Meg kell, hogy hagyjam, Pepe néni elolvadt, amikor meglátott. Mondjuk, ez nem is csoda, és napról napra ugyanezt látom Anyáékon is. Egyből a karjaiba vett, dédelgetett, szeretgetett, szóval, minden rendben volt, jól éreztem magam. Aztán - egyszer csak - megint jött az a fura érzés, és sírnom kellett. Ilyenkor a többiek nem nagyon tudják, hogyan kell velem bánni, de nem is hibáztatom őket emiatt. Anya már tudja, és ahogy átvesz, minden a helyére kerül. Azon az estén is ez volt a helyzet, aztán befutott Peti bácsi is, és mindenki izgatottan várta a megrendelt pizzát. Csak én nem, engem ezek a pizza-szerű dolgok hidegen hagynak. Még... Nekem tök jó az anyatej, az az igazi. Semmi elfuserált husi, semmi szósz, semmi műpaprika a tésztán. Csak az igazi és hamisítatlan anyatej. Pepe néniék megnézték ám azt is, hogyan fürdetnek meg Anyáék. Jujj, az most már nagyon tetszik nekem, és nem is szoktam sírni! Rájöttem, könnyebb így mindenkinek. Amikor ez a posztom megjelenik, akkor vagyunk ultrahangos szűrésen a doktor néninél. Anya nagyon izgul, mert azt hiszi, hogy sírni fogok. Pedig tudok én viselkedni, ha kell. Remélem, ma délután sem törik el a mécses a rendelőben. Ja, és a legfontosabb, 4885 gramm vagyok pucéran, ami újabb 165 grammal több, mint egy hete. Minden egyes mérésnél Anyáék össze-vissza puszilgatnak, és örülnek az eredménynek. Ki érti ezt? Pedig én nem csinálok mást, csak eszem. Ennek miért kell így örülni? Mindegy is, mostanra ennyi, jövő kedden folytatom ám...