A közös Karácsony a fa talpba faragásával kicsit megfeneklett, mert a papa elméretezte a törzset. Ezért - első alkalommal a Karácsonyok történetében - ki kellett kötni a feldíszített növényt a falhoz. Miután minden a helyére került (legfőképpen, az ajándékok a fa alá), megérkezett a Jézuska, és mindenkinek elhozta, amire vágyott. Mondjuk, nekem ez a Jézuskás sztori egy kicsit sántít, mert nem lettünk eggyel többen az elmúlt napokban, mégis megérkeztek az ajándékok szép sorjában. Anyáék énekeltek, kicsit meghatódtak, és ha jól hallottam, akkor egy vers is született rólam. Közben a velünk utazó vörös kutya elkezdett sántítani, ami Anyáékat megijesztette. Remélem, csak elgémberedtek a tagjai, nincs semmi komolyabb baja. Mivel a súlygyarapodásom nem a legkiegyensúlyozottabb, ezért a doktor néni elkészítette a növekedési görbémet, és Anyát megnyugtatta, hogy minden rendben, a kellő módon szedem fel magamra a grammokat. Jelenleg 5495 gramm a súlyom, szóval, lassan elérem az 5 és fél kilót. Biztos, ami biztos, azért napi eggyel több etetést javasolt Anyának a doktor néni, ami azt jelenti, hogy 6-7 alkalommal "kell" naponta magamhoz vennem az anyatejet. Azért azt a nyugalmat, ami a vidéki nagyiéknál van, érdemes lenne mindenkinek kipróbálnia. Nem siet senki sehova, mégis időben odaérnek az emberek. Csütörtökön még a babafotók is megérkeztek e-mailben (remélem, jól értettem, hogy valami ilyesmiről beszélgettek Anyáék), csak a letöltésükkel (milyen szavak!) gyűlt meg a bajuk. Gyenge térerő ide, lassú internet oda, végül is, sikerült a művelet, és lehetett bennem gyönyörködni az egész családnak. Egyébként, nagyon jó dolgom van, mindig foglalkozik velem valaki, nagyon sokat mosolygok. Apa szerte és széjjel hurcol a lakásban, félteni kezdtem a derekát. Biztos, hogy vissza kell majd mennünk a poros fővárosba?

Pénteken egy hatalmas sétát tettünk a környéken, nagyon jó volt a levegő. Anyáék is élvezték, még akkor is, ha elég hideg volt. Egyébként, nem nagyon szeretem ezt a babakocsis sétálást, mert nem látok ki a kupola miatt. Unalmas a barna fedelet nézni, miközben a cumi sem mindig váltja be a hozzá fűzött reményeimet. Olyankor, amikor nem érzem jól magam a babakocsiban, éktelen ordításba kezdek, és néha elérem a célom. Anya visszavisz, mert nem tud megnyugtatni. Szegény, pedig nem ellene irányulnak ezek a "hóbortjaim", egyszerűen még nem tudom neki elmondani, hogy mi is a bajom tulajdonképpen. Vasárnap aztán leesett a hó, ezért a pesti papa nem indult haza, csak másnap délelőtt vágott neki a nagy útnak. Anya unokatestvére és az ő családja ellenben meglátogatott bennünket. Természetesen, ők is miattam érkeztek, igaz, én egy kicsit nyűgös voltam, ezért nem széles mosollyal vártam őket. Lassan azért "felengedtem", és már nem sírtam el magam Anita néni kezében. Ezalatt a két lányuk remekül szórakozott, mert időközben megérkeztek a lakásba a kutyák is, akik segítettek "elütni" az időt. A nagyobbik lány a mi kutyánkat ringatta álomba az ölében, a kisebbik pedig kergetőzött a másik két túlvezérelt ebbel. Anya unokatestvérének szülei, akik Anya keresztszülei is egyben, sajnos, nem tudtak eljönni, mert az autójuk éppen javítás alatt volt. Azt ígérték, hogy hamarosan bepótolják a látogatást, várom nagyon. Lassan eljön az év vége, jövő hét kedden már 2015-öt írnak a felnőttek. Nem értem pontosan, hogyan működik a naptár, de azt mondogatják, hogy jövőre én már a tavaly születettek táborát fogom erősíteni. Annak még utána kell nézzek, hogy ez mit jelent, de jót - valószínűleg - nem. Csak azt, hogy én is öregszem. Az újév első klaviatúra-csapkodása (vagy mi a szösz!?) még előttem van, gyűjtöm rá az erőt és a sztorikat...

Mostanában nyűgösek a fürdéseim. Nem értem én sem, hogy miért, valószínűleg, volt a napokban egy rossz élményem, ezért nem érzem magam biztonságban a kádban. Pénteken úgy volt, hogy elmegyünk Anyával Lindi nénihez, de mégsem jött össze a dolog. Szóval, maradtunk kettesben, amíg Apa meg nem érkezett. Szombaton aztán bepótoltuk az előző napi elmaradt társaságot, mert Anya két barátnője is meglátogatott bennünket. Barbi néni egy roppant színes ruhában érkezett, elmondása szerint, azért, hogy nekem minél feltűnőbb legyen, ami sikerült is neki. Anna néni a párja nélkül érkezett, mert neki más elfoglaltsága volt. Mind a ketten aranyosak voltak, és kaptam tőlük egy bábut, akit Kakadudu-nak neveztek el. Barbi néni énekelt nekem, és bábozott, nagyon jól éreztem magam aznap. Természetesen, szórtam is a mosolyokat szerte és széjjel, pedig - állítólag - hamarosan eljön majd az az időszak, amikor kicsit bizalmatlanabb leszek a többiekkel. Remélem, nekem ez kimarad az életemből. Anyáék két dolog miatt is izgultak mostanság. Az egyik, hogy tegnap megkaptam a három hónapos oltásokat. A doktor néniék pont addigra értek oda, mire éhes lettem, ezért már a szurik előtt "eladtam a lakást". Hamar túlestünk a dolgon, igazából nem is fájt annyira. A kezdeti fertőtlenítő fújás volt hideg a lábamnak, ezért kezdtem el sírni. A doktor néni azt mondta, elképzelhető, hogy be fog pirosodni a helye, és lázam is lehet, de mostanáig egyiket sem éreztem. Megnézte a hízási adataimat, és nem volt boldog attól, amit látott. Azt mondta, hogy éppen a határon gyarapodok, és ha ez így megy tovább, valamilyen megoldás után kell nézni. Majd meglátjuk, és nem izgulok nagyon. Az anyatej finom, a súlyom pedig 5385 gramm mostanság.

A másik izgalmas dolog a Karácsony. Nekem ez lesz az első igazi, bár, az első igazi, szerintem, a jövő évi lesz. Az ideit a nagyiéknál töltjük vidéken, ahová ma reggel indultunk. Anyáék azt mondták, az oltás miatt várjunk egy éjszakát, és ha minden rendben, csak akkor keljünk útra. Minden rendben volt, szóval útra keltünk. Mivel hosszabb időre rendezkedünk be a nagyiéknál, több mindent kellett vinni, mint egy hétvégi látogatás alkalmával. Emiatt Keresztanyu be sem fért a kocsiba, igaz, ő már vonattal elutazott néhány napja. Apának kb. tizennégyszer kellett fordulnia a lakásban lévő holmi és a kocsi között, hogy mindent berakjon. Még szerencse, hogy a földszinten lakunk, így annyira nem macerás neki a dolog. Mivel helyhiánnyal küzdöttünk, ezért az Apa melletti ülést is megtöltötték Anyáék ajándékkal, táskával, szatyorral, szóval, a négylábúnak már csak Anya mellett volt helye a hátsó ülésen. Én is ott ültem a hordozóban, így mindenkinek jutott 40 cm, ezt kellett beosztani útközben. Az ebnek nem tetszett túlságosan a dolog, de én sem voltam elragadtatva a kialakult helyzettől. Igaz, mindenki túlélte a kalandot, de azért egy kicsit nagyobb hely jobb lett volna. Útközben Anyáék valamilyen rádióadón hallgattak három bácsit, akik aznap reggel régi zenéket játszottak, és nem egyszer Anyáék is dúdolták velük együtt a dalokat. Ilyenkor elgondolkoztam, hogy biztosan felnőtt akarok-e lenni? Remélem, én nem leszek ilyen nosztalgikus, ha olyan öreg leszek, mint Apa. A nagyiéknál, természetesen, ott volt a két kutya is, a barnábbik megint túllelkesedett, ahogy meglátott bennünket. A fehéret nemrég műtötték, remélem, minden rendben lesz vele. A pesti nagypapa nemrég érkezett meg, így az egész család együtt tölti a Karácsonyt. Jövő héten erről is beszámolok majd...

A múlt héten említettem, hogy megyünk Anyáékkal babafotózásra, és igen! Valóban voltunk szombaton. Elég messze kellett autókáznunk, és bevallom, nem direkt, de egy kicsit elhúztam az evést, szóval, egy kicsit késésben voltunk. Apa - szabályos keretek között - megpróbálta behozni a lemaradást, és útközben Anya fel is hívta a fotós lányt, hogy elnézést kérjen a csúszásért. Szerencsére, megértő fülekre talált, és én ezen annyira megnyugodtam, hogy nyomban bealudtam. Emiatt nem is tudnám felidézni, merre mentünk, egyszer csak - nagy hirtelen - megérkeztünk. Anyáék hamar "kicsomagoltak", én pedig körülnéztem egy kicsit az új helyen. Nagyon szép házban volt a fotózás, és a házigazdák pedig bűbájosak voltak. Ezért - hálából - én is jól viseltem a kattintgatásokat, csak egyszer tört el nálam igazán a mécses. Akkor is éhes voltam csupán, és amikor sikerült a megfelelő mennyiségű anyatejet megennem, boldogság lett úrrá rajtam, és hagytam, hogy tovább fényképezzenek. Készültek pelenkás, betakarós, fejpántos képek, és Anya egykori piros ruháját is magamra öltöttem. Közel 350 képet csinált Zsanett rólam - köszönet neki ezért. A visszafelé úton nem történt semmi érdekes, az este folyamán pedig csak annyi, hogy Anya megint fogorvosnál járt. Én Apára maradtam, akinek a kezében aludtam egy órát, majd éktelen sírásba kezdtem. Mire ő megmelegítette az anyatejet, már nagyon-nagyon éhes lettem, és nehezen vettem észre, hogy a cumi közben a számba került. Félidőben böfiznem kellett volna, ami nehezen ment, és mire megvolt, a tej kihűlt. Erre megint sírni kezdtem, szegény Apa pedig mehetett újramelegíteni az anyatejet. Végül is, minden rendben lezajlott, mire Anya hazaért. Igaz, a máskor szokásoshoz képest legalább dupla annyi ideig tartott, de Apa állta a sarat. Büszke vagyok rá, mert rajta is múlt, hogy a legutóbbi mérlegelésen 5320 grammot mutatott alattam a mérleg...

Luca néni - akiről már írtam - a héten az egyik közösségi oldalon (ezek nekem még furcsa kifejezések ám) létrehozott egy csoportot a barátai között, mert ismer valakit, aki gyermekotthonban dolgozik, és neki szeretett volna segíteni egy kis adományozással. Anya és Apa összeszedett néhány már nem használt, de még jó állapotban lévő ruhát, vett szaloncukrot, egy kis sütit, és odaadta Luca néninek. Ő vasárnap érkezett, nem maradt sokáig, de azért néhány mosolyt neki is juttattam a végtelen számúból. Ahogy az internetről kiderült Anyáéknak, a többieknek is sikerült összeszedniük, amire már nincs szükségük, így a család nélkül felnövő gyerekeknek is boldogabb lehet a Karácsonyuk. Érdekes dolog, hogy Anyáék sok mindent az internetről tudnak meg - ez valami komoly dolog lehet, én eddig csak ezzel a bloggal kerültem közelebbi kapcsolatba. Egyébként, nagyon büszke vagyok Anyáékra, hogy mellettem is jutott idejük, energiájuk - ahogy ezt a felnőttek világában mondják furán - "egy nemes cél érdekében tenni". Ma délelőtt a védő néni jelentkezett be hozzánk, aki megvizsgált, és kijelentette, hogy minden rendben van. Én is ezt érzem, amúgy. Valamilyen három hónapos ellenőrzést csinált rajtam, és azt mondta, rendesen fejlődöm. Anyának volt néhány kérdése hozzá, és úgy tudom, rendben megkapta a válaszokat ezekre. A védő néni megnyugtatta, hogy amiket én csinálok, azt más babák is teszik, szóval, aggodalomra semmi ok. Egyébként, nagy már a karácsonyi készülődés nálunk, Apa beszerezte Anyának az ajándékokat. Szegény Anyának kicsit nehezebben megy mellettem mindez, de azért ő is ügyeskedik ám. Izgalom van, mert ha minden igaz, akkor az ünnepeket a vidéki nagymamáéknál tölti az egész család. Állítólag, a vörös négylábú is jönni fog, kíváncsi vagyok, hova fér majd el az autóban. És arra is kíváncsi vagyok, én mit kapok Karácsonyra? Arról is írok majd hamarosan...

Természetesen, megint gyarapodtam egy keveset a legutóbbi bejegyzésem óta, így már 5170 grammot nyom alattam a mérleg. Azt hiszem, lassacskán elérem a szerkezet teljesítőképességének a határát. Tovább folytatódott nálam a kissé nyűgös vagyok korszakon, és még mindig kíváncsian szemlélem a környezetem. Leginkább, este, elalvás előtt, ezért kicsit nehéz dolga van Anyának. Egyébként, a fektetés nálam csajos program, úgyhogy Apa karjaiban nem érzem ilyenkor olyan jól magam. Ennek hangot is adok - szó szerint. Ekkor kell átvennie Anyának, akinek a kezei között minden jó és megnyugtató. Szombaton eljött hozzánk is a Mikulás, akiről Anya már mesélt nekem előtte is egy keveset. Kicsit fura, hogy a felnőttek világában ugyanezt a szakállas bácsit Télapónak is nevezik - miért nem lehet egyetlen neve? Könnyebb lenne. Szóval, a nagy napon átmentünk egy másik családhoz, ahol két lurkó van már, de engem még egyik sem hozott tűzbe. A nagyobbik tök aranyos volt, puszilgatott, simogatott, Anyáék pedig engedték. De kérdem én: mi bajom is lehetne egy kisfiútól, aki szeret? A kisebbik nagy kópé, nézegetett, én pedig úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Aztán etetés közben kiszúrta, hogy nekem is van hangom, meg is állt a kanál az anyukája kezében. Délután aztán - Marci nagy örömére - eljött a szánkós bácsi. Tök öreg lehetett, mert hosszú fehér szakálla volt, és nehezen tudott járni. Mindenki körbeugrálta, én azonban bealudtam, mert még kicsit untatott a dörmögése. Lehet, hogy pont emiatt a dörmögés miatt aludtam be? Hasonlított a hangja valakiére, de meg nem mondom, kiére. Kicsit Matyit is untathatta az egész, ő sem lelkesedett annyira a piros ruhás apókáért, bár, ő azért nem aludt be. Anya csinált egy közös képet a Mikulással rólam - örök emlék marad... Neki.

Hétfőn délután aztán újabb látogatók érkeztek, akik nagyon boldogok voltak, hogy találkozhatnak velem. Anya két volt kolléganője és barátnője érkezett meg. A harmadik barátnő éppen vizsgázott, azért nem ért oda, de majd legközelebb bepótolja a látogatást. Várom már... Luca néni és Zsófi néni is meglepte Anyáékat némi finomsággal, és engem is egy-két aprósággal. Örültem neki, mosolyogtam rájuk, azt gondolom, ezzel rendeztem is a számlát. Természetesen, mindketten megszeretgettek, és azt is megnézték, hogy fürdet meg Apa. Két evés között kicsit pletykáltak Anyával a múltról, és tök sok minden kiderült róluk számomra is, de nem nagyon értek még belőle sokat. Ügyvédi iroda? Követelés-kezelés? Parkolás? Csomó olyan dolog, ami nekem még fekete folt. Nem baj, ha nagyobb leszek, megkérem majd Anyát, hogy meséljen ezekről. Tényleg! Kezd érdekelni, hogy mivel foglalkozik Anya és Apa? Azon kívül, hogy velem. Szerintem, idővel ez is kiderül majd. Szóval, némi pletykálkodás, pesztrálás, rácsodálkozás, megnyugvás után következett a nagy altatás, miközben Luca néniék lassacskán elmentek, de azért nagy élmény volt ám velük is találkozni. Igaz, Zsófi néni egy kicsit később érkezett a munka miatt (fura dolog ez a munka, a nap legértékesebb részét veszi el a felnőttek elől), de azért volt elég ideje gyönyörkoödni bennem. Anyáéknak is jót tett, hogy kicsit kiléphettek a mindennapi rutinból. De csak kicsit, mert - azt gondolom, hogy - még mindig én vagyok a legfontosabb az életükben. Nekem pedig ők. Ezt sokszor hangoztatják, és össze-vissza puszilgatnak általában. Ez nekem, mondjuk, jó, és én is szeretném őket megpuszilni, de még nem megy. Még... Jövő héten - ha minden igaz - eljutok egy babafotózásra, izgalmas lesz, az biztos. Arról is írok majd, ha lesz egy kis időm. Szerintem, lesz...

Mielőtt bármi mást leírnék, közlöm, hogy már hivatalosan is átléptem az 5 kilós súlyt. Anyáék tegnap este 5050 grammot mértek, amelynek - szokásukhoz híven - nagyon örültek. Ha pedig ők örülnek, akkor én is boldog vagyok, amelyet úgy adok a tudtukra, hogy folyamatosan mosolygok rájuk. Persze, csak akkor, ha éppen nincs semmi bajom, mert ha van, akkor gyakran le szokott konyulni a szám. Van, amikor ez az érzés - alattomos módon - hirtelen tör rám, és akkor néhány másodperc alatt nagyot fordul velem a világ. Egyébként, érdekes emberek a "szülők". Észrevettem, hogy bármennyire is fáradtak hajnalban, délután, este, elég nekik egy-egy teli szájas mosoly, máris más színben látják a világot. Nekem nem kerül semmibe, ők pedig elolvadnak tőle, tőlem. Azért is, mert már végigalszom az éjszakákat. Bármennyire is hihetetlen, este 9 és hajnal 6 között képes vagyok egyhuzamban durmolni. Akkor is csak azért kelek fel, mert Apa mozgolódik, készül a munkába. Hétvégén, ha nem megyünk sehova, képes vagyok reggel 8-ig is húzni a lóbőrt (bár, én ezt a lóbőr-izét még nem láttam) - ezzel is segítve Anyáékat, hogy ők is tudjanak néha pihenni. Jó kislány vagyok, mi tagadás!

A hétvége legizgalmasabb kalandja az volt, hogy leutaztunk a vidéki nagyiékhoz. Péntek délután indultunk, kissé érdekes körülmények között. Keresztanya csak miattam jött el előbb a munkából (meg azért is, mert megtehette), hogy részese legyen az első igazi kirándulásunknak. Apa és ő bepakoltak a kocsiba - volt bőven mit magunkkal vinnünk. Próbáltuk a vörös négylábút is elcipelni, de ő az első ülésen - Keresztanya ölében - nem érezte igazán jól magát, ezért mégis maradt. A pesti nagypapa vigyázott rá vasárnap estig, jó dolga volt így is - és egyébként, nem lehet mindenkinek olyan kényelmes ülése, mint az én bébihordóm, no! Mivel ez az egész Pestnek nevezett katyvasz felújítás alatt áll, ezért több, mint egy órába telt, mire kiértük az autópályának hívott útra. Onnan Apa kicsit megnyomta a gázpedált (nyilván, csak a megengedett keretek között, elvégre, vigyáz ránk), és hamar lesuhantunk a nagyiékhoz. Útközben, persze, nem aludtam, hiszen olyan érdekes volt az út! Először mentem messzire otthonról, nem gondolták Anyáék, hogy durmolni fogok. Majd csak akkor, ha sokadszorra tesszük meg ezt az utat. A papa már nagyon várt, igaz, neki sokáig kellett dolgoznia, ezért aznap már nem is láttam. A nagyi borzasztóan örült nekem, és ott is láttam két négylábút. Az egyik odahozta a játékát, amikor sírtam, és bökdöste a lábamat, hogy ne legyek szomorú, a másik pedig elvitte az én játékomat - Anyáék nehezen tudták visszaszerezni. Ezek alapján, mindenki döntse el, melyikükkel leszek majd jóban, és melyiküket szekálom majd halálra. Minden kicsit más volt (és mégis ugyanolyan) a nagyiéknál. Anya már nagyon várta a találkozást velük, mert ő hónapok óta nem látta a szüleit. Én ki sem bírnám Anyáék nélkül hónapokig, neki is nehezen ment. Persze, azt mondják a felnőttek, hogy mire felnőtt leszek, ez az érzés csökkenni fog. Hát, nem tudom. Mindenesetre, nagyon élveztem a hétvégét, és már várom a Karácsonyt, mert akkor megint összejönnek majd Anyáék. A visszafelé úton nem történt semmi izgalmas, hacsak az nem, hogy Apa keresett egy kerülőutat, amelyik ugyanúgy be volt állva, mint a pénteki, szóval, nem volt egyszerű dolga. Sajnáltam egy kicsit ezért, de Apa mindent megold, ezt is. No, most már megyek enni, aztán még vár rám egy fürdetés és egy újabb evés. Jövő héten folytatom...

Megint híztam 40 grammot, így már alulról kezdem súrolni az 5 kilót (4925 gramm). Ennek, nyilván, örülnek Anyáék, mert gyarapodom szépen, másrészt viszont nem lehet egyszerű cipelni engem a karjukban. Pedig még egy ideig igényelni fogom, az biztos. Múlt hét kedden ott hagytam abba, hogy éppen a doktor nénihez siettünk ultrahangos vizsgálatra. A fejemet, a csípőmet és a hasamat vizsgálgatta meg a doktor néni, én pedig élveztem a helyzetet. Pedig Anya megint félt egy kicsit, hogy nem fogom kibírni sírás nélkül, de tudhatná, hogy én szeretem megtapasztalni az új dolgokat, ezért felesleges volt izgulnia. Egy kicsit mosolyogtam mindenkire, és már túl is estünk a dolgon. Az az igazság, hogy én csupa kedves emberrel vagyok körülvéve, amit elfogadok, szeretek. Anyáék is tök aranyosak velem, a végtelenségig képesek ringatni, ha éppen arra van szükség. Márpedig néha arra van szükség, mert olyan izgalmas a világ, nem szeretném a fél csecsemőkoromat a fejvédős ágyikómban leélni. Sokkal jobb nézelődni a lakásban, észrevenni a lámpákat, a szekrénysort, a berendezést. Kiszúrtam már, egyébként, egy barna szőrös négylábút is, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Majd fogunk mi még játszani egymással, ha ő is szeretne. Minden kerek, igaz, a hétvége megint kalandosra sikerült.

Anyának megfájdult a foga, és már nem nagyon bírta tovább, ezért szombat este elmentünk egy fogorvoshoz a Belvárosba. Ettem egy nagy adag anyatejet, mert tudtam, hogy ennek a fele sem lesz tréfa, betettek Anyáék a babakocsiba, felöltöztettek, majd az autóban úgy döntöttem, amíg nem történik semmi izgalmas, durmolok egyet. Apa közben háromszor is megmutatta nekem a Kempinsky Hotelt, mire le tudta tenni az autót. Onnan újra babakocsizás következett a hangos külföldiek között, majd nyugalom, levetkőzés, nézelődés volt a dolgom. Anya bement, csináltak neki röntgent, majd elmulasztották a fájdalmát. Sajnos, a sok anyatejnek, azt mondják, vannak káros hatásai. Közben Apa szórakoztatott, ringatott, és sokan jöttek oda hozzám megcsodálni engem, hogy mennyire szép vagyok. Aznap este cumiból kaptam anyatejet, jó volt az is, de nem az igazi. A hétvége többi része - viszonylagos - nyugalomban telt, aztán jött a hétfő: az oltások napja. Két szurit is kaptam a doktor nénitől, egyiket az egyik, a másikat a másik combomba. Nem mondom, hogy nem fájt, ennek jelét is adtam. Kicsit sírtam, mert nem kellemes, ha az ember lányának bökdösik a comjait. Persze, értem én, hogy ez szükséges, de akkor sem jó. Szerencsére, nem pirosodtak be a szurik helyei, és be sem lázasodtam. Stramm kiscsaj vagyok, mit nekem néhány tűszúrás. Ma pedig újra kedd van, és úgy néz ki, hogy a hétvégén megteszem életem első nagyobb autós kirándulását a nagyszüleimhez. Remélem, addigra meggyógyulnak, mert nem szeretném az ágyat nyomni egy hét múlva...

Őszinte leszek, egy kicsit nyűgös vagyok. Nem tudom, hogy az időjárás teszi, vagy a sors különös összejátszása az egész, de nehezen megy még mindig az elalvás. Voltak ennek már előzőleg is jelei, de valójában mostanra csúcsosodott ki a történet. Az a baj, hogy amikor Anya le akar tenni a kiságyamba, hogy nyugodtan aludhassak, rám tör valami furcsa félelem, és görcsösen kapaszkodom Anya pulcsijába, pólójába. Szegény pedig megijed, nem mer elengedni, pedig lenne itthon tennivalója - és nemcsak velem. Nem akarom őt feleslegesen terhelni, de akkor érzem magam biztonságban, ha a közelemben van. Akkor remekül tudok aludni - a mellkasán, az ölében, a karjaiban. Jujj, az nagyon jó! Amikor belefúrom az arcomat a ruhájába, mennyei boldogságot érzek. Ő pedig nagyon büszke rám, és félt mindentől. Azt hiszem, kijelenthetem: "Anya, én így szeretlek!"

Ott hagytam abba múlt héten, hogy vendégeket vártunk, méghozzá Anya egyik barátnőjét és a férjét. Őket már ismerem, hiszen a szeptemberi esküvőjükön én is ott voltam - igaz, Anya hasában. Volt nagy ramazuri, és emlékszem, mindenki Őt féltette, nehogy nekem bajom essen. De miért is esne? Anya stramm csaj, én is az vagyok, minden rendben volt. Meg kell, hogy hagyjam, Pepe néni elolvadt, amikor meglátott. Mondjuk, ez nem is csoda, és napról napra ugyanezt látom Anyáékon is. Egyből a karjaiba vett, dédelgetett, szeretgetett, szóval, minden rendben volt, jól éreztem magam. Aztán - egyszer csak - megint jött az a fura érzés, és sírnom kellett. Ilyenkor a többiek nem nagyon tudják, hogyan kell velem bánni, de nem is hibáztatom őket emiatt. Anya már tudja, és ahogy átvesz, minden a helyére kerül. Azon az estén is ez volt a helyzet, aztán befutott Peti bácsi is, és mindenki izgatottan várta a megrendelt pizzát. Csak én nem, engem ezek a pizza-szerű dolgok hidegen hagynak. Még... Nekem tök jó az anyatej, az az igazi. Semmi elfuserált husi, semmi szósz, semmi műpaprika a tésztán. Csak az igazi és hamisítatlan anyatej. Pepe néniék megnézték ám azt is, hogyan fürdetnek meg Anyáék. Jujj, az most már nagyon tetszik nekem, és nem is szoktam sírni! Rájöttem, könnyebb így mindenkinek. Amikor ez a posztom megjelenik, akkor vagyunk ultrahangos szűrésen a doktor néninél. Anya nagyon izgul, mert azt hiszi, hogy sírni fogok. Pedig tudok én viselkedni, ha kell. Remélem, ma délután sem törik el a mécses a rendelőben. Ja, és a legfontosabb, 4885 gramm vagyok pucéran, ami újabb 165 grammal több, mint egy hete. Minden egyes mérésnél Anyáék össze-vissza puszilgatnak, és örülnek az eredménynek. Ki érti ezt? Pedig én nem csinálok mást, csak eszem. Ennek miért kell így örülni? Mindegy is, mostanra ennyi, jövő kedden folytatom ám...