Mielőtt bármi mást leírnék, közlöm, hogy már hivatalosan is átléptem az 5 kilós súlyt. Anyáék tegnap este 5050 grammot mértek, amelynek - szokásukhoz híven - nagyon örültek. Ha pedig ők örülnek, akkor én is boldog vagyok, amelyet úgy adok a tudtukra, hogy folyamatosan mosolygok rájuk. Persze, csak akkor, ha éppen nincs semmi bajom, mert ha van, akkor gyakran le szokott konyulni a szám. Van, amikor ez az érzés - alattomos módon - hirtelen tör rám, és akkor néhány másodperc alatt nagyot fordul velem a világ. Egyébként, érdekes emberek a "szülők". Észrevettem, hogy bármennyire is fáradtak hajnalban, délután, este, elég nekik egy-egy teli szájas mosoly, máris más színben látják a világot. Nekem nem kerül semmibe, ők pedig elolvadnak tőle, tőlem. Azért is, mert már végigalszom az éjszakákat. Bármennyire is hihetetlen, este 9 és hajnal 6 között képes vagyok egyhuzamban durmolni. Akkor is csak azért kelek fel, mert Apa mozgolódik, készül a munkába. Hétvégén, ha nem megyünk sehova, képes vagyok reggel 8-ig is húzni a lóbőrt (bár, én ezt a lóbőr-izét még nem láttam) - ezzel is segítve Anyáékat, hogy ők is tudjanak néha pihenni. Jó kislány vagyok, mi tagadás!

A hétvége legizgalmasabb kalandja az volt, hogy leutaztunk a vidéki nagyiékhoz. Péntek délután indultunk, kissé érdekes körülmények között. Keresztanya csak miattam jött el előbb a munkából (meg azért is, mert megtehette), hogy részese legyen az első igazi kirándulásunknak. Apa és ő bepakoltak a kocsiba - volt bőven mit magunkkal vinnünk. Próbáltuk a vörös négylábút is elcipelni, de ő az első ülésen - Keresztanya ölében - nem érezte igazán jól magát, ezért mégis maradt. A pesti nagypapa vigyázott rá vasárnap estig, jó dolga volt így is - és egyébként, nem lehet mindenkinek olyan kényelmes ülése, mint az én bébihordóm, no! Mivel ez az egész Pestnek nevezett katyvasz felújítás alatt áll, ezért több, mint egy órába telt, mire kiértük az autópályának hívott útra. Onnan Apa kicsit megnyomta a gázpedált (nyilván, csak a megengedett keretek között, elvégre, vigyáz ránk), és hamar lesuhantunk a nagyiékhoz. Útközben, persze, nem aludtam, hiszen olyan érdekes volt az út! Először mentem messzire otthonról, nem gondolták Anyáék, hogy durmolni fogok. Majd csak akkor, ha sokadszorra tesszük meg ezt az utat. A papa már nagyon várt, igaz, neki sokáig kellett dolgoznia, ezért aznap már nem is láttam. A nagyi borzasztóan örült nekem, és ott is láttam két négylábút. Az egyik odahozta a játékát, amikor sírtam, és bökdöste a lábamat, hogy ne legyek szomorú, a másik pedig elvitte az én játékomat - Anyáék nehezen tudták visszaszerezni. Ezek alapján, mindenki döntse el, melyikükkel leszek majd jóban, és melyiküket szekálom majd halálra. Minden kicsit más volt (és mégis ugyanolyan) a nagyiéknál. Anya már nagyon várta a találkozást velük, mert ő hónapok óta nem látta a szüleit. Én ki sem bírnám Anyáék nélkül hónapokig, neki is nehezen ment. Persze, azt mondják a felnőttek, hogy mire felnőtt leszek, ez az érzés csökkenni fog. Hát, nem tudom. Mindenesetre, nagyon élveztem a hétvégét, és már várom a Karácsonyt, mert akkor megint összejönnek majd Anyáék. A visszafelé úton nem történt semmi izgalmas, hacsak az nem, hogy Apa keresett egy kerülőutat, amelyik ugyanúgy be volt állva, mint a pénteki, szóval, nem volt egyszerű dolga. Sajnáltam egy kicsit ezért, de Apa mindent megold, ezt is. No, most már megyek enni, aztán még vár rám egy fürdetés és egy újabb evés. Jövő héten folytatom...