Természetesen, megint gyarapodtam egy keveset a legutóbbi bejegyzésem óta, így már 5170 grammot nyom alattam a mérleg. Azt hiszem, lassacskán elérem a szerkezet teljesítőképességének a határát. Tovább folytatódott nálam a kissé nyűgös vagyok korszakon, és még mindig kíváncsian szemlélem a környezetem. Leginkább, este, elalvás előtt, ezért kicsit nehéz dolga van Anyának. Egyébként, a fektetés nálam csajos program, úgyhogy Apa karjaiban nem érzem ilyenkor olyan jól magam. Ennek hangot is adok - szó szerint. Ekkor kell átvennie Anyának, akinek a kezei között minden jó és megnyugtató. Szombaton eljött hozzánk is a Mikulás, akiről Anya már mesélt nekem előtte is egy keveset. Kicsit fura, hogy a felnőttek világában ugyanezt a szakállas bácsit Télapónak is nevezik - miért nem lehet egyetlen neve? Könnyebb lenne. Szóval, a nagy napon átmentünk egy másik családhoz, ahol két lurkó van már, de engem még egyik sem hozott tűzbe. A nagyobbik tök aranyos volt, puszilgatott, simogatott, Anyáék pedig engedték. De kérdem én: mi bajom is lehetne egy kisfiútól, aki szeret? A kisebbik nagy kópé, nézegetett, én pedig úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Aztán etetés közben kiszúrta, hogy nekem is van hangom, meg is állt a kanál az anyukája kezében. Délután aztán - Marci nagy örömére - eljött a szánkós bácsi. Tök öreg lehetett, mert hosszú fehér szakálla volt, és nehezen tudott járni. Mindenki körbeugrálta, én azonban bealudtam, mert még kicsit untatott a dörmögése. Lehet, hogy pont emiatt a dörmögés miatt aludtam be? Hasonlított a hangja valakiére, de meg nem mondom, kiére. Kicsit Matyit is untathatta az egész, ő sem lelkesedett annyira a piros ruhás apókáért, bár, ő azért nem aludt be. Anya csinált egy közös képet a Mikulással rólam - örök emlék marad... Neki.

Hétfőn délután aztán újabb látogatók érkeztek, akik nagyon boldogok voltak, hogy találkozhatnak velem. Anya két volt kolléganője és barátnője érkezett meg. A harmadik barátnő éppen vizsgázott, azért nem ért oda, de majd legközelebb bepótolja a látogatást. Várom már... Luca néni és Zsófi néni is meglepte Anyáékat némi finomsággal, és engem is egy-két aprósággal. Örültem neki, mosolyogtam rájuk, azt gondolom, ezzel rendeztem is a számlát. Természetesen, mindketten megszeretgettek, és azt is megnézték, hogy fürdet meg Apa. Két evés között kicsit pletykáltak Anyával a múltról, és tök sok minden kiderült róluk számomra is, de nem nagyon értek még belőle sokat. Ügyvédi iroda? Követelés-kezelés? Parkolás? Csomó olyan dolog, ami nekem még fekete folt. Nem baj, ha nagyobb leszek, megkérem majd Anyát, hogy meséljen ezekről. Tényleg! Kezd érdekelni, hogy mivel foglalkozik Anya és Apa? Azon kívül, hogy velem. Szerintem, idővel ez is kiderül majd. Szóval, némi pletykálkodás, pesztrálás, rácsodálkozás, megnyugvás után következett a nagy altatás, miközben Luca néniék lassacskán elmentek, de azért nagy élmény volt ám velük is találkozni. Igaz, Zsófi néni egy kicsit később érkezett a munka miatt (fura dolog ez a munka, a nap legértékesebb részét veszi el a felnőttek elől), de azért volt elég ideje gyönyörkoödni bennem. Anyáéknak is jót tett, hogy kicsit kiléphettek a mindennapi rutinból. De csak kicsit, mert - azt gondolom, hogy - még mindig én vagyok a legfontosabb az életükben. Nekem pedig ők. Ezt sokszor hangoztatják, és össze-vissza puszilgatnak általában. Ez nekem, mondjuk, jó, és én is szeretném őket megpuszilni, de még nem megy. Még... Jövő héten - ha minden igaz - eljutok egy babafotózásra, izgalmas lesz, az biztos. Arról is írok majd, ha lesz egy kis időm. Szerintem, lesz...