A múlt héten említettem, hogy megyünk Anyáékkal babafotózásra, és igen! Valóban voltunk szombaton. Elég messze kellett autókáznunk, és bevallom, nem direkt, de egy kicsit elhúztam az evést, szóval, egy kicsit késésben voltunk. Apa - szabályos keretek között - megpróbálta behozni a lemaradást, és útközben Anya fel is hívta a fotós lányt, hogy elnézést kérjen a csúszásért. Szerencsére, megértő fülekre talált, és én ezen annyira megnyugodtam, hogy nyomban bealudtam. Emiatt nem is tudnám felidézni, merre mentünk, egyszer csak - nagy hirtelen - megérkeztünk. Anyáék hamar "kicsomagoltak", én pedig körülnéztem egy kicsit az új helyen. Nagyon szép házban volt a fotózás, és a házigazdák pedig bűbájosak voltak. Ezért - hálából - én is jól viseltem a kattintgatásokat, csak egyszer tört el nálam igazán a mécses. Akkor is éhes voltam csupán, és amikor sikerült a megfelelő mennyiségű anyatejet megennem, boldogság lett úrrá rajtam, és hagytam, hogy tovább fényképezzenek. Készültek pelenkás, betakarós, fejpántos képek, és Anya egykori piros ruháját is magamra öltöttem. Közel 350 képet csinált Zsanett rólam - köszönet neki ezért. A visszafelé úton nem történt semmi érdekes, az este folyamán pedig csak annyi, hogy Anya megint fogorvosnál járt. Én Apára maradtam, akinek a kezében aludtam egy órát, majd éktelen sírásba kezdtem. Mire ő megmelegítette az anyatejet, már nagyon-nagyon éhes lettem, és nehezen vettem észre, hogy a cumi közben a számba került. Félidőben böfiznem kellett volna, ami nehezen ment, és mire megvolt, a tej kihűlt. Erre megint sírni kezdtem, szegény Apa pedig mehetett újramelegíteni az anyatejet. Végül is, minden rendben lezajlott, mire Anya hazaért. Igaz, a máskor szokásoshoz képest legalább dupla annyi ideig tartott, de Apa állta a sarat. Büszke vagyok rá, mert rajta is múlt, hogy a legutóbbi mérlegelésen 5320 grammot mutatott alattam a mérleg...

Luca néni - akiről már írtam - a héten az egyik közösségi oldalon (ezek nekem még furcsa kifejezések ám) létrehozott egy csoportot a barátai között, mert ismer valakit, aki gyermekotthonban dolgozik, és neki szeretett volna segíteni egy kis adományozással. Anya és Apa összeszedett néhány már nem használt, de még jó állapotban lévő ruhát, vett szaloncukrot, egy kis sütit, és odaadta Luca néninek. Ő vasárnap érkezett, nem maradt sokáig, de azért néhány mosolyt neki is juttattam a végtelen számúból. Ahogy az internetről kiderült Anyáéknak, a többieknek is sikerült összeszedniük, amire már nincs szükségük, így a család nélkül felnövő gyerekeknek is boldogabb lehet a Karácsonyuk. Érdekes dolog, hogy Anyáék sok mindent az internetről tudnak meg - ez valami komoly dolog lehet, én eddig csak ezzel a bloggal kerültem közelebbi kapcsolatba. Egyébként, nagyon büszke vagyok Anyáékra, hogy mellettem is jutott idejük, energiájuk - ahogy ezt a felnőttek világában mondják furán - "egy nemes cél érdekében tenni". Ma délelőtt a védő néni jelentkezett be hozzánk, aki megvizsgált, és kijelentette, hogy minden rendben van. Én is ezt érzem, amúgy. Valamilyen három hónapos ellenőrzést csinált rajtam, és azt mondta, rendesen fejlődöm. Anyának volt néhány kérdése hozzá, és úgy tudom, rendben megkapta a válaszokat ezekre. A védő néni megnyugtatta, hogy amiket én csinálok, azt más babák is teszik, szóval, aggodalomra semmi ok. Egyébként, nagy már a karácsonyi készülődés nálunk, Apa beszerezte Anyának az ajándékokat. Szegény Anyának kicsit nehezebben megy mellettem mindez, de azért ő is ügyeskedik ám. Izgalom van, mert ha minden igaz, akkor az ünnepeket a vidéki nagymamáéknál tölti az egész család. Állítólag, a vörös négylábú is jönni fog, kíváncsi vagyok, hova fér majd el az autóban. És arra is kíváncsi vagyok, én mit kapok Karácsonyra? Arról is írok majd hamarosan...